TAW - Személyes menekültügy

Én személyesen csak egy kis hülye gazdasági- és társadalmi “menekült" vagyok, aki a jobb és más élet reményében elmentem egy másik (már-már természetesen egy fejlettebb) országba. Ehhez képest azt gondolom, hogy aki egy háború elől menekül vagy egy még rosszabb gazdasági helyzetben lévő országból keres kiutat, annak az élete biztosan nagyon nehéz. Maradni vagy menekülni?! Én sokszor érzem magam szarul még Svájcban is, hiányzik a kultúrám, a múltam, a családom, a barátaim, a megszokott és szeretett környezetem. Más a nyelv, más a kultúra és mások az embrerek. De mindehhez képest milyen lehet még keletebbről érkezni? Biztosan nagyon nehéz, így mindenki aki belevág, csak tisztelni tudom! Hajrá! Szerintem igenis így fejlődik a világ, hogy vannak emberek, akik nem elégszenek meg azzal ami van, nem törődnek bele abba, ami a pillanatnyi helyzet. A fejlődéshez szükség van a változásra. 

És akkor a Keletinél lévő helyzet a saját szememem és agyamon keresztül. Először csak páran voltak, sokan budapestiek, magyarok már ekkor is elégedetlenkedtek. Persze már a legelején is voltak akik inkább segítettek. Aztán a második hazalátogatás után már vitettünk a tescóból élelmiszert is a segélyezőknek, akik abból főztek és kiosztották. Érdekes érzés volt, hogy mi “csak” ennyivel tudunk hozzájárulni, hogy előre haladjon az ügy. Az ott segítők sokszor mondják, hogy hát nekünk sajnos nincs pénzünk, de tudunk segíteni főzni, osztani, … Nekem ezt is érdekes látni, hogy a kettő hogyan tudja kiegészíteni egymást. Aztán a harmadik találkozás még szorosabbra sikeredett. Zsófi ment volna vonattal a bécsi reptérre, de pont aznap indultak el a vonatok a menekültekkel Bécs felé, így a késések miatt lekéste a repülőt. Marad az éjszakai vonat. A Budapest-Bécs vonaton, majd a Bécs-Zürich úton is több olyan sztori is történt, amely mindegyike felér egy mini tragédiával, amely mellett a repülő lekésése, a nyomorgás a vonaton, a kényelmetlen éjszakai vonat, a 2-3 órás késés nemcsak, hogy eltörpül, de még szégyelli is az ember, hogy eszébe jut. 

Aztán Zsófi “hazaért” én meg legalább posztolok, kimegyek a Keletihez, töröm a helyem, hogy mi ez az egész, mit lehet tenni, …?! Az egyik posztomra egy norvégiai barátom aki épp Budapesten él, ír, hogy miért nem csinálunk valamit. Aznap találka, megbeszélés majd másnap az első építészeti workshop, hogy mit is lehetne építészként hozzátenni az egészhez?! Aki próbál tenni, azt hamar kritika is érheti, ez a mi esetünkben sem maradt el, de gyerekkorom óta harcolok az ilyen esetek és személyek ellen, így ez most sem tántorít el, hogy legalább megpróbáljam! Facebook esemény létrehozása, sok ismerős és barát meghívása, 70 “megyek”, 20-30 résztvevő, két és fél órás ötletelés és szerintem hasznos és értékes godnolatok. Most már csak cselekedni kell, át kell ültetni az elméletet a gyakorlatba! Persze mindemellett zajlik a “normál” élet, ami ennek az egész történetnek a függvényében már egyáltalán nem is tűnik “normálisnak”, teljességgel érthetetlen! Ezeket az “óriási” problémákat, izgulási forrásokat, … inkább le sem írom, azokról elég sok posztot teszek közzé nap mint nap! 

A menekültek egyre többen a Keleti körül, a segítők egyre fáradtabbak, de egyre többen is vannak és egyre szervezettebbek. Komoly segítséget továbbra sem kapnak sem a menekültek, sem az őket segítő segítők! Pedig mindenki szerint iszonyak hamar meg lehetne ezt a problémát oldani! Meg lehetne, ezt a segítők, a menekültek, a választott politikusaink, mindenki tudja, de mégsem oldódik meg, így marad a nagyon megható, izgalmas és személyes gerilla segítés és “tűzoltás”. 

Egyelőre utolsó találka. Tegnap egy Triestből származó Budapesten élő vállalkozóval, egy Norvég és egy Belarus építésszel, egy “sofőrrel” és két kutyával vittünk még este pár IKEÁS szatyornyi kenyeret, sajtot, banánt, halkonzervet és kekszet. Ezeket az embereket kb. most láttam először életemben illetve azokat is akiknek az ennivalót odaadtuk, bár őket asszem nem ismerném meg, nem igazán láttam az arcukat. Az alsó szinten kezdtünk el osztani, a keksz - főleg gyerekeknek és a banán pillanatok alatt elfogyott, volt aki kifejezetten a sajtért jött, volt aki maga sem tudta, hogy mit szeretne. A szatyornyi étel pár perc alatt elfogyott, de érdekes volt látni, hogy mik a slágerek. Az üres szatyrokkal még álldogáltunk egy darabig, beszélgettünk az új trieszti, norvég és belarus baráttal. Majd megtünk még 1-2 kört, beszélgettünk az emberekkel, a srácok leültek játszani a gyerekekkel, engem egy zsogázó csapat fogott meg - olyan lelkesen és hévvel játszottak, mintha a bátyámat vagy a fateromat látnám. Jókat nevettünk, hívtak, hogy játszak velük, váltottunk pár szót, aztán tovább nézelődtem, hogy mit lehetne még tenni. Külföldi lányok vizet próbáltak osztani, amiben segítettünk mi is, de szerencsére már mindenkinek volt elég víz “raktáron”. Akik nem kértek semmit, ők is megköszönték a kínálást. Voltak srácok kisebb csoportokban, anyák kisbabáikkal és kisgyerekeikkel, labdázó segítők a fiatal srácokkal, lányokkal. Anton tegnapelőtt is kint volt, amikor a legtöbben voltak a Keletinél. Azt mondta, hogy most már érezhetően nyugisabb volt a hangulat. Én a sok-sok furcsaság ellenére kicsit úgy éreztem magam, mint a Macskafogó végén, amikor világbéke hangulat van. 

Remélem ez így is marad és egyre jobban fogjuk tudni kezelni az ilyen ügyeket. Most úgy tűnik, hogy egy kicsit változik a helyzet, de sajnos megoldás még biztosan nem született! Tennivaló még van dögivel, én keresek tovább és próbálok minél többet tenni, hogy mások is nyugalomban és békében élhessenek a hazájukban vagy éppen ahol jól esik nekik!

Most épp egy kisbuszban ülök egy csapat gazdasági menekültel, akik Németországba és Svájcba tartanak egy szebb jövő reményében (bár őket nem kérdeztem). 

Hajrá!

:D

2015.09.05. Budapest - Zürich útvonalon valahol