Roberto Fonseca - Akokan Tour

Szinte bármi lehet zene: "seprű", tenyér, férfi hang, női hang, kiszáradt gyümölcs, fémhúroknak ütődő kalapácsok, szűk résen kipréselődő levegő, kocsik "zaja", ........ de talán kell valami amitől azzá válik, amit szeretünk. Számomra a harmónia és persze néha a diszharmónia.

(ma este a trombita sokszor volt harsány szerintem, meg a többi fúvós hangszer is, s ezáltal szegény fúvós is-olyan, mintha a többi nem is tudna harsány lenni)

Nagyon nagy tisztelet van a zenészek között, lesik egymás "szavát", s boldogok, ha ügyes a másik, s büszkék rá. Minden egyes hang megszólaltatásától félnek!!! Mi van, ha megtöri a harmóniát?!

Engem lehet ez a félelem hajt, hogy még többet tanuljak a dolgokról, s még jobb döntéseket tudjak hozni, nehogy megtörjem a "csendet".

A színek, fények is érdekesek, de ha becsuktam a szemem, ezerszer több dolgot láttam, melyeket a hangok formáltak.

Úgy tűnik, hogy itt is szükség van egy vezetőre. Fonseca jól láthatóan vezette a csapatot, még akkor is, ha maximálisan odafigyelt mindenkire, s segítette mindenki csatlakozását a harmónia megteremtéséhez. A "beszélgetésük" olyan volt, mint egy kávézóasztal körül ülő társaság, akik isszák egymás szavait, de persze egy-egy valaki mindig elmélázik valamin amit a másik mondott.

Ahogy azt Fonseca is meséli egy videón, ő csak próbálja kifejezni, zenébe formálni a gondolatait, s így elmesélni mindenkinek. Igazából mindenki csak mesél, s majd a hallgatóság eldönti, hogy kinek a meséje a legérdekesebb. Az övé szerintem elég sokatmondó, s ami még szebb, hogy igazán mesél, nem csak mond egy-két szót, s majd mindenki azt gondol amit akar. Ő sokat mond, mesél, hangos, halk, vidám, erős, olyan mint egy szövő, ahol folyamatosan megtöltik a mesék a teret.

Mélységesen tisztelik egymást, amibe azért nagyon sok minden belefér. Egymás szavába vágnak, ha attól több lesz a másik mondanivalója, ha kell akár percekig csendben vannak, s lélegzetet visszafolytva figyelik, hogy mire képes a másik.

Kísérleti jelleggel egy fiatal, mesebeli lány is bekapcsolódott. Hangja mint egy újabb hangszer. Felbukkanása ÓRIÁSI zsongást, pezsgést, zavart vált ki a "fiúk" körében, mindenki mosolyog, mindenki valamit próbál újítani, Roberto zongorát vált, az ütősök mosolyognak, a bőgős önmagát adja, az öreg pedig meghajol a szépség előtt és tököt ráz. Minden a feje tetejére áll, de a harmónia marad, csak olyan, mintha a padló lenne fent, s csüngnének az emberek fejjel lefelé - persze tovább játszva, mintha mi sem történt volna.

És hogy jön ide az építészet? Ezer szálon kapcsolódik. A hangok, mint agyagok, az építész, mint zenész, a lakók, mint hallgatók, a zene, mint épület. Ki az, aki tud zenélni? Én sajnos nem, viszont szerintem jó építész vagyok. A kérdés csak az, hogy mit játszak?! Amit én szeretnék vagy amit ti?